Üldögélek a nappaliban, sárgacsekkek, toll, papír, számológép társaságában. Igen, mindent felírok, pontos könyvelést vezetek: mikor, mit, miből...különben elfelejtem. És annak ugye nem szokott jó vége lenni. Róvom a súlyos számokat....van mit. A gyermek nagy szemekkel lesi, mi készül itt. Egyszer csak becsukom a könyvet, leteszem a tollat.

-Na, kész vagy anya?
-Igen, kész.
-Jól van. Ügyes voltál.

megint zöldültünk

No, megérkezett a tavalyi éves áram-elszámolásunk. Jó-jó, fizetni rosszul esik: ennek ellenére nagyon örültünk neki. A fene se gondolta, hogy az előző évi száznegyvenezres megtakarítást egy újabb százassal tudjuk megtoldani... (igen, ez is mutatja, hogy korábban micsoda pazarló életmódra voltunk kárhoztatva)

Mindjárt kiderült, hogy az új bojler visszahozta az ára felét, a mosógép úgyszint. Pedig én aztán minden este mosok-szárítok, két és félszer annyi ideig megy, mint az előző, ezeréves. Mégis ennyi a megtakarítás.. Aztamindenségit.... Említettem is gyorsan a férfinak, hogy a sütőm még nem egy mai darab :)

Azért a levél végére odaírhatták volna, hogy gratulálnak, vagy valami...persze nyilván ők kevésbé boldogok...

Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy estefelé már elől megy a hasam, utána battyogok én. Jót mosolyogtam rajta, mert korábban egyáltalán nem lógott be a képbe a pocak, most meg határozottan sokat kitakar a látótérből. És akkor még azt nem is említettem, hogy időnként apának kell felhúznia a szőnyegről kirakózás után...

Lányka is sokat nőtt már megint: igen, centiben mérve is. Reggel kiadja magának a 'pakolj össze'-utasítást, szépen puccba vágja a szobáját még ovi előtt. Meg is dícsértük alaposan. Külön öröm, hogy mindig kikapcsolja a tévét, ha már nem nézi, és a villanykapcsolót is előszeretettel nyomkodja, ha nincs szükség világításra. Hát, ilyen nagyok vagyunk már...

Mindezeken túl pedig kidugta a buksiját a jácint, a harang- és a csillagvirág is.... csak remélni tudom, hogy nem túl korán... 

Szóval telik az idő - és egyre több mindent kellene belesűríteni a napokba, hogy egyszer majd azt mondhassam: mindennel végeztem. Nem mostanában lesz....

A tegnapi nagyrendrakás következményeiből tanulva mára csak konyhai fakanalas egyhelybenálldogálást vállalok.

otthon, édes otthon

Mióta hazajött ki sem mozdul a szobájából... máskor nem lehet kirakni az irodából, órákat ül a laptop előtt, vagy rajzol, vagy bármit, csak ott csünghessen. 

Most nézi a mesét a tévéjén, tetszik neki, hogy új helyre került a kanapé, hogy minden felesleges jószág kikerült az ágyából, és megint lehet ugrálni rajta, percek kérdése, és rájön, hogy ismét be lehet férni a játszóházba, meg, hogy van egy csomag vadiúj gyurmája is.

Csak megérte fél napot hajolgatni a szobájában, hogy minden a helyére kerüljön ismét....

Tegnap kaptunk 10ésfél kiló metélt tésztát...Köszönöm ha megosztod az ötletedet, hogy mit lehetne főzni (sütni) belőle.... kb. 3centi hosszú és fél centi széles darabkák.... ilyen tésztát mi nem szoktunk használni, úgyhogy a tanácstalanság nem elég jó szó... :)

-Hé, buksi, ez kacsaláb! - mutatom Gyermeknek az oviban a váltócipőit, mikor ebéd után érte mentem.
Gondolkodik kicsit,  majd keresztbe teszi lábait: - Nézd, anya, pont jó!

Kövezzetek meg, de nálam már tavasz van. Ízig - vérig - nyakig tavasz. Jó, jó...itt is plusz hármat mutat a hőmérő, a napocska sem süt.... na de: minden reggel félnyolckor dalolni kezd a nyárfa tetején az a nemtudommianeve kismadár: olyan hangosan, olyan szépen, hogy nem lehet búskomoran tovább menni. Meg kell állni , és hallgatni - csak legalább egy fél percig, ha már egyszer annyira mondja. 

A konyhában megint elég jó idő van ahhoz, hogy kelt tészta készülhessen - nem, nálunk valahogy az élesztő nem bírja a telet..., és ismét csepeg a túró a pulton. A hideg földből a hóvirágok is kidugták a fehér kis szirmaikat, esküszöm: délután lehúzom a leveleket a medvehagymáról is: hátha. 

A pipik újra tojnak (nagyon rendesek, pedig papírforma szerint már egy éve nem kellene nekik...), Rozim sem tiltakozik különösebben, ha gyakrabban próbálok tejet csiholni a tőgyéből. 

Az aprócska baba sem annyira apró már: éppen a tenyerembe tudom fogni a pocak alján esténként - még egy pár hét, és azt is kinövi. Szóval ez a plusz három már tavaszi plusz három. Egészbiztos. 

Ráadásul van ám nekem egy tündérdrága nagylányom. Aki szó szerint óvónéni kedvence. Mert őt úgy lehet szeretgetni, annyira élvezi, ha együtt játszanak vele (nem baj, ha csak ülsz és meg sem szólalsz, csak legyél ott), és nagyon vágyik rá, hogy megmutathassa, hogy megdícsérd..... Mert persze itthon ezt szokta meg. 

Aki már szó szerint nagy: egészen tegnap óta. Amikor is egy nála (korban és méretben is jóval) apróbb kislány került az óvodába. Egy (túlságosan) elkényeztetett, hisztis, állandóan nyafogó kislány, akit óvónéninek igencsak gardíroznia kell, hogy valahogyan túl éljék tizenhármasban a délelőttöket - így aztán az én lányom kiesett a pixisből: mostantól Lili ül óvónéni ölében, Lilit kell noszogatni, szeretgetni, minekutána - vagy inkább közben - az én lányom hirtelen akkorát 'nőtt'. 

Annyival ügyesebb lett, és magabiztosabb, és türelmesebb, és nagylányosabb. Meg is dícsértük nagyon. 

Ma reggel mindenféle nógatás nélkül felkapcsolta a szobájában a villanyt az ébresztő első csippanására, és nem kellett többször elmondani, hogy kapcsolja ki a lovacskás játékot, mert oviba megyünk. És önként és dalolva belátta, hogy nem bírom már cipelni - ellenben van két jó kis lábacskája, amik kiválóan alkalmasak sétára. 

Szóval nagyot nőttünk. Én meg nagyon büszke vagyok ám rá. (nem utolsó sorban pedig kezd elmúlni az a kételyem, hogy katasztrofikus nyár elé nézünk, mert talán a továbbra is fenntartott ellenkezésével szemben már nem is lesz akkora tragédia Málnámnak, ha hazahozzuk azt a picibabát...)

Most megint lehet délutánidőben édeskettesben űzni az illatosgyurma nyújtását - faragását - formázását: hol kígyóvá, hol fagyivá, de nincs kizárva a kismackó, a kifli, a mézeskalácsember, de még a kutyacsont se.

Lehet kirakózni - nem, negyvenedjére sem unja meg, de szigorúan együtt a jó, egyedül inkább hozzá sem fog. És, ha már egyszer leülök, akkor az eget rakjam, a bocit meg a malackát majd ő.

Lehet továbbra is reklamálni, hogy 'ej, Sz. Málna, legyél olyan kedves elpakolni magad után!', míg ő leráz egy 'adok egy puszit, anyával...'

Lehet tojást keresni a szalmában - ma éppen nem, mert a tyúkok hóesésben lázadnak, és nem hajlandóak tojni, de hátha majd holnap megint...

Lehet gyermeket befogva magasfényű bútorokat tisztára és csíkmentesre törölg(t)etni.

Lehet napi hat órában mesét nézni/hallgatni - fejforgatástól függően.

Lehet nagyon csodálkozni, hogy atyaég már megint nőtt!

Lehet jól megszeretgetni, és mosolyogva hallgatni, mennyi minden folyik ebben az obidában.

Lehet nagyon örülni, hogy ilyen szép/okos/csinos/egészséges, és annak is, hogy a miénk.

Hát ilyen ez a táppénz. Még egy pár hónapig lehet sokmindent.

Azt mondta reggel a rádióban a horoszkóp (amiben egyébként nem hiszek, de, ha már egyszer mondta, meghallgattam), hogy ma egy súlyos hibát fogok elkövetni, amit nagyon megbánok. No, hát szám szerint öt volt belőle, melyikre gondolhatott?!

Volt idő, mikor én voltam neki az atyaúristen. Az egyetlen. Akinek a szava szent és sérthetetlen. Akiben feltétel nélkül bízott. Akit mindenkinél jobban szeretett.
Aztán cseperedett, és apa került a középpontba. Mert vele olyan jókat lehet játszani. Hangoskodni. Rosszalkodni. Anyát szívrohamba kergetni. Napjában többször.
Óvodába került, és az első két - három döcögősebb nap után már nagyon szerette óvónénit. Az én szívem meg újra csak összetört, mert megint hátrébb kerültem a ranglistáján.

Ma megint nehezen indult a nap. Megint csendben, megint gyermek nélkül. Ketten maradtunk a férfival.
Ő is zokon vette csaknem egy hónap kihagyás után, mikor befordultam az ovi elé.
Én is szívesen mondtam volna, hogy szaladjon vissza a kocsihoz. Lépjünk meg. Biztos kapható lett volna rá.

Helyette küzdöttünk kicsit a könnyekkel. Drága pici buksi... jövőhéten majd azért szorul össze a szívem, mert megint óvónénit fogja a legjobban szeretni....

           Nem, nem lustálkodtam el eddig az időt - ezerrel pörögnek a tekervények, jönnek az újító gondolatok, az ötletek, a tervek kettőezer-tizenháromra is. A kezeim is nekiindultak olykor - horgoltam, jó sokat (majd mutatom, mi céllal), elhatározásommal ellenben szappanok is készültek. Rozim csodálkozott is nagyon, mikor hét közepén jelentem meg fejés címszóval (neki is pihenőidő van, szigorúan hetente egyszer követelem tőle a tejet) - öt percnyi fogócskázás után a kifutóban mégiscsak hagyta magát. Muszáj volt neki: ekcémás bőrű kisgyerekeket akkor sem várakoztatunk, ha piros hó esik az égből - a szabadság meg pláne nem lehet kifogás.

A szilveszteri tűzijátékot leginkább csak hallgattuk a férfival - nem volt erőnk felülni az ágyban, pedig konkrétan ennyit kellett volna megtennünk. A pezsgőzés is elmaradt éjfélkor - és bár nem vagyok nagy alkoholbarát, valami finom gyümölcsös bólé határozottan jólesett volna. Na, majd két év múlva.

Fogadalmakat nem, sokkal inkább ígéreteket tettem (leginkább magamnak) - és pontot tettem egy régi vívódásom végére. Erről is, meg még sokminden másról fog szólni az év. Újdonságban nem lesz hiány - hogy is lehetne, mikor az ember lányát folyamatosan szóval tartja egy négyéves?!