Már öt hét eltelt. Hihetetlen. Számomra is - pedig látom azt a plusz öt centit, meg a nyolcvan dekát... Még elevenen él bennem annak az éjszakának minden perce. A szavak, a csakgondolatok, a várakozás, a nyugtalanság. És tessék. Mannánk mindent megváltoztatott. Nem csak a napirendünk borult fel (és állt azóta helyre, még szerencse!), de én is sokkal türelmesebb lettem, nyugodtabb, 'kerekebb'. A férfi annyira apa, amennyire soha nem is gondoltam volna, Málna meg odáig és vissza van a kicsiért. És viszont. Csüng minden szaván, folyamatosan kacag rá, és keze-lába jár, már, ha meglátja is.
Pedig szegénykém rögtön a mélyvízbe csöppent: úgy alakult, hogy a békés mindennapok mégsem férnek annyira bele az életünkbe: muszáj dolgozni egy kicsit, hogy kialakítsunk, elindítsunk valami újat. Valami mást. Valami (lehetőleg) tartósat. (És akkor még nem meséltem arról, hogy a házat is lakhatóbbá kellene tenni.) Szóval mostmár két gyerekkel a hónunk alatt tapossuk az utunkat - és még az éjszakai ébredésekkel együtt is nagyon élvezem...