Világvége a régi. Újságíró a múlté. Más idők jönnek.

2013. április 27., szombat

                  Hét hónap fűtés után hirtelen nyár lett. Egyszerűen, gyorsan, nagyon melegen. A vadszilva és a barack kezdte, mostanra a cseresznyétől, meggytől illatozik kert, hogy ne is emlegessem az almát, körtét, ringlót, ribizlit, na meg az ezer tulipánt-nárciszt-csillagvirágot. És zeng az udvar a madaraktól, a fecskék is a garázsban csipognak....mindenki hazatalált. Még Mircsim is megkerült, pedig már nagyon aggódtam, hogy az egyetlen szeretgetett cicánk eltűnt. Érdekes: ahogy elment, a többi is (névnélküli vadóc vérmacskák, akik a kisujjadat is leharapnák, ha nem félnének még az érintésedtől is) elkezdett barátkozni. Rádöbbentek: itt akkor van jó élet, ha hagyják magukat szeretgetni, különben leshetik a finom falatokat. Így aztán dörgölőzik - bújik - dorombol az összes hasonszőrű (mindegyik fekete, ha sokáig nézem a pofácskájukat, már-már megkülönböztetni vélem őket egymástól).

Jó ilyenkor itt. Olyan nyugalmas és csendes (leszámítva a szomszéd hazalátogató családját, akik mindenáron az utcán reggeliznek (fogalmam sincs, miért, de ennek köszönhetően rendre elhalasztom a járdaközök kigazolását, pedig ráférne már nagyon), illetőleg a drága veje részeg ordítozását hallgatom minden este nyolckor, a fürdőkádban ülve - ami még hagyján, mert máshol szerencsére nem élvezzük a baritont, de bevált szokásként űzik a dudáljunk, ha elmegyünk, ha hazajövünk, meg a csak úgy-alapon is szokását, és ez már konkrétan idegesít. Bízom benne, hogy a hétvégével együtt ők is eltűnnek, és nem kell azon gondolkodnom, hogy szimplán fejbe vágjam, vagy kedvesen kérjem (bár az úgysem használ), hogy maradjon már csendben, mert nekem rendes gyerekem van, és bizony időben alszik minden este. Akkor is, ha neki ihatnéka van.

Jut eszembe: alkohol. Nem szoktam, tényleg szinte soha. Egy - két forró nyári estén egy pohárral a kedvenc koktélomból, de húsvét óta annyira vágyom egy finom alkoholkrémes csokoládéra.... Jaj nekem. Ráadásul a férfi kapott a locsolkodásért egy töltött csokinyulat - biztosan valami undorító nemcsokoládéból van, de csak kerülgetem nap nap után, és esküszöm, úgy beleharapnék....

Az oviban anyák napjára készülnek: már elcsíptem néhány sor verset (a hangsúlya tökéletes volt, a tartalma kivehető, de egyes helyeken erősen halandzsa :), hiába, ha Lányka nem ért egy szót, akkor átalakítja számára logikussá - így esett, hogy nálunk giziló van (a vizi- helyett, a kecskénk neve után szabadon), meg csokolági (az -ádét helyettesítve: hiába, a dajkanénit mégiscsak többször emlegetjük, és hasonlók), valamint táncolni is fognak - na, azt boldogan előadja apával, ha kérjük. Óvónéni is belátta, amit én már első percben tudtam: Málnám mellé a legdagibb (már elnézést) kislányt kell állítani, mert a száztíz kilós apukáját is majd felborítja a nagy forgások közepette..... Egyetlen bánatom, hogy már megint nem a gyerekek készítik az ajándékot a szülőknek, hanem óvónéni, pedig én valami keszekuszának is úgy tudnék örülni, ha a lányom művelné...

És ha már gyerekek, hát bizony telik az idő. Erősen piszkálgatom a férfit, hogy ugyan nyilatkozzon már a nevét illetően, de neki valahogy semmi nem tetszik. Többek között az sem, amit én javaslok, pedig már három listával álltam elő. Mindig kiválaszt egyet, hogy az egészen jó, aztán alszik rá egyet, és azt is kihúzzuk... Reméltem, hogy az apasági nyilatkozat majd sürgetően hat rá, és neve lesz a gyereknek, de mint kiderült, már nem kell előre megmondani a választott keresztnevet, csak a családiról kell nyilatkozni. Az meg egyértelműen nem az enyém lesz... 

2013. április 10., szerda

Csupa egyes van mára: 11 hét a baba érkezéséig, 1 kiló elkönyvelhető hízás (vagy mínusz négy, ez csupán nézőpont kérdése), 1 olykor fájó fogacska, amit a világért sem vallanék be, mert rettegek a fogorvostól, főleg mióta tavaly olyan szépen megjártam vele. Egyezséget kötöttünk (vagy csak én kötöttem): a szülésig békén hagy, majd utána fájhat. 1 nagy ház, tele kosszal és kupival - azért szépen - lassan haladok a takarítással, csak a végére érve mindig kezdhetem elölről. Igen, én vagyok a lassú: két napja virágot ültetek (át), és harminc perc hajolgatás után már csak szuszogásra és ücsörgésre vagyok alkalmas. Málnám erre mondja, 'hogy sebaj, anya' - és tényleg.... legalább tudok róla, és időben elkezdek mindent, hogy be is fejezzem.

Már sokadjára gondolok a bolt bezárására - persze csak némi szüneteltetésről lenne szó - egy pár hónap csendről és nyugalomról (mert türelmetlenségben nagyon jó vagyok már), de ilyenkor valahogy mindig megindulnak a megrendelések, és én nem, nem tudok nemet mondani. (ezt is meg kellene tanulnom pedig) Már csak azért sem, mert most minden ebből érkező forintot a kicsinek teszek félre (egy jó kis babakocsira már össze is gyűlt - a szín kiválasztása még várat magára), illetőleg kalkulálnom kell azzal a ténnyel is, hogy a férfinek jövő héten szülinapja lesz (utána pár nappal ugyan nekem is, de hangsúlyozom: vele ellentétben én nem öregszem. sussz-passz.) És ugyan elég jó kis ajándékot néztem ki neki, de, mint kiderült (és miért is ne derült  volna), ő egészen másra vágyik igazából (dupla annyiért), én meg meggyőzhető vagyok. Mert még mindig jobb, ha örül, mint, ha olyasmit kap, aminek mégsem.

Ja, férfi: kiszabadult a természetbe. Nagyon lelkes, hogy ő mégiscsak kertelne idén: tele az egészet mindenfélével, és majd gondozza, meg szedi, én csak rakjam el, meg főzzek. Ami tök jó érzés, csak némileg el kell még magyarázni egy-két dolgot, mert az 'ő kimegy, és kicsapkodja a bodzákat az udvarban, amíg én Lánykával pihenek'-hozzáállásnak az orgonafám esett áldozatul. Az egyetlen, nagyon szeretgetett... Fájó lélekkel vettem tudomásul a dolgot, de legalább próbálkozik - igyekszem értékelni. 

Most meg futok túrót készíteni, mert Rozimra is rájött a tavasz, meg a tejelhetnék...ideje volt már.... 
Legyen szép hetetek...jó sok napocskával..