Lányka itthon van a héten - amit én cseppet sem bánok. Igen: azért mert önző vagyok. Jól esik, hogy nincs nyavalygás, nincs hiszti, nincs kiabálás (nem, nem én szoktam kiabálni, hanem a gyermek), nincs vergődés, nincs agymenés és hasonlók. Én igazán elismerem, hogy sokat fejlődött, mióta közösségbe jár: látom a rajzait, hallom a hosszú verseket, dalokat - tudom, hogy néha (na jó: nagyon néha) táncolnak és tornáznak, de egyszerűen mindezek mellett úgy érzem, a lányom elbutul odabent. A hülyeség az ragad, és ennek leginkább itthon isszuk a levét.
Mindeközben nekem is sokkal több energiám marad nap végére. Rájöttem, igazából abban fáradok ki, hogy reggel felkelek, keltem a gyermeket - lelket verek magamba, meg a gyermekbe - felöltözöm, és nyüsztetem őt is öltözködni - beleimádkozok egy bögre tejet, meg aztán őt is az autóba, pedig tudom, hogy nem akar menni - elrohanok vele az oviba - gyors bevásárlás - futás haza főzni. Megint öltözés - megint autó - vissza a gyermekért alig picivel 11 után - és hazajön és kezdődik a nyavalygás, mert sem az energiáit nem kötötték le bent, de még csak a kedve sem jó: megint halálra unta magát, amíg a szőnyegen ücsörgött, és műanyag állatokat tologatott.
Na, ez a héten kimaradt: konkrétan madarat lehetne velem fogatni, mert nem fáradtam bele abba, hogy az egyetlen imádott lányommal veszekedjek, miközben csak szeretni szeretném, meg ölelgetni, meg beszélgetni, meg játszani, meg... Egy angyal megint... Csak már nem tudom, hogyan mondjam szépen a pedagógusoknak, hogy miért is nem akar oviba menni....