Hat éves voltam, mikor anyáékkal és egyszem húgommal falura költöztünk, sok - sok hurcolkodás, és dobozbólélés után megkezdtük röghözkötött életünket. Nem ám újépítésű, semmi tetőtér vagy télikert...egyenesen a dédszüleim házába csempésztünk újra életet. Hatalmas élmény volt számomra bejutni azokba a féltve őrzött szobákba, ahova korábban soha nem engedtek....

Nem sok emlékem maradt róluk - egyetlen fotó, amit a sírjukra rakatott róluk nagymamám, néhány emlékfoszlány, ahogyan papa örömtől piros arccal hozza nekem az aprópénzt (mert egyszer papírt akart nekem adni, én meg rászóltam, hogy ne nézzen ennyire butának: tudom én, hogy a pénz az csörög - és onnantól ő mindig gyűjtötte nekem), kosarak és kaskák, amiket a dédunokáknak font - és sajnos a gyermekkort nem élték túl. 

De akkor egészen más világ tárult elém: a hatalmas, gyönyörű faágyak, amikben aludtak - olyan erősek és nehezek voltak, hogy én csak hüledeztem tőlük. Gyönyörű kredenc és padok, igazi búbos a konyhában.... És most annyira fáj a szívem, hogy a szüleim mindezt kidobálták, eltüzelték, mert olyan de olyan álmaimgyerekszobáját tudnám belőlük elkészíteni a lányomnak..... Igazi fehérbútoros, gyönyörűtextiles lányszobát.....