Már öt hét eltelt. Hihetetlen. Számomra is - pedig látom azt a plusz öt centit, meg a nyolcvan dekát... Még elevenen él bennem annak az éjszakának minden perce. A szavak, a csakgondolatok, a várakozás, a nyugtalanság. És tessék. Mannánk mindent megváltoztatott. Nem csak a napirendünk borult fel (és állt azóta helyre, még szerencse!), de én is sokkal türelmesebb lettem, nyugodtabb, 'kerekebb'. A férfi annyira apa, amennyire soha nem is gondoltam volna, Málna meg odáig és vissza van a kicsiért. És viszont. Csüng minden szaván, folyamatosan kacag rá, és keze-lába jár, már, ha meglátja is. 

Pedig szegénykém rögtön a mélyvízbe csöppent: úgy alakult, hogy a békés mindennapok mégsem férnek annyira bele az életünkbe: muszáj dolgozni egy kicsit, hogy kialakítsunk, elindítsunk valami újat. Valami mást. Valami (lehetőleg) tartósat. (És akkor még nem meséltem arról, hogy a házat is lakhatóbbá kellene tenni.) Szóval mostmár két gyerekkel a hónunk alatt tapossuk az utunkat - és még az éjszakai ébredésekkel együtt is nagyon élvezem...

Nincsenek barátaink. Már nagyon régen. Mindketten messziről jöttünk, magunk mögött hagytunk mindent és mindenkit. A régi barátok szétszéledtek, maradt az e-mail, és sokszor még az sem. Vannak üzleti partnereink, vannak kedves ismerősök, akadnak olyanok, akikkel minden nap találkozunk és jólesik beszélgetni néhány percet, de barátaink Világvégén, azok nincsenek.

Manna születésével kellemesen csalódtam a helyiekben - volt, aki levágta előttünk a füvet az utcán, mert én már nem vállaltam be a fűkaszát az utolsó napokban (tologatós verziónk meg nincsen, a férfinek meg úgy feldagadt a lábfeje, hogy mozdulni sem bírt), volt, aki lecserélte a defektes kerekemet, volt, aki főznivaló kukoricát hozott, meg dinnyét (mert tudta, hogy ekkora pocakkal csak nem álltunk neki idén a kertészkedésnek, na, de majd jövőre!), és igen, tőlük érkezett a paradicsom is. Nagyon örültem neki, egyrészt, mert imádom befőzni, másrészt, mert mindjárt megvolt a forrás, hogy honnan vásároljuk meg a többi télire való zöldséget is. Szép is, az ára is jó, és helyben is van.

Szóval, a nagy péntek esti borozgatások, meg a kerti partik elmaradnak nálunk....de azért jó tudni, hogy van kire számítani... és persze a viszonzás sem maradhat el..

még kócosan is....

Ej, már sokadjára fogalmazom, de valahogy csak nem lesz az igazi. 

Ha őszinte akarok lenni, hát, bizony nehezemre esik leülni a gép elé blogot írni. Az internet előtt töltött napi néhány percemben leginkább babakocsit keresek, vagy a levelezést nézem át (konkrétan: törlöm, ami felesleges, és elteszem későbbre, amit olvasni kell...hogy az olvasásig mikor jutok el, az bizony nagy kérdés...) - de mindenképpen mellőzhető lett az életemben a virtuális háló. Tekintve, hogy korábban óránként figyeltem a postaládát, és követtem a híreket, hát, ez bizony nagy változás. 

Ez alkalommal azonban nem a civilizációtól való elbujdosás miatt mellőzöm a netet, nem.....Régen éreztem már magam ennyire kiegyensúlyozottnak, és az életünket kereknek. Mondanám, hogy fura kétgyermekes anyukának lenni, de valójában gőzöm sincs, milyen volt eggyel. Annyira természetes, hogy már négyen vagyunk.

Manna mindjárt két hetes lesz. Istenem, repül az idő! Tudom  én, hogy nagyon elmaradtam a bejegyzésekkel....de biztosan elhiszitek, ha mondom, hogy egyetlen percre is nehezemre esik elszakadni a lányoktól. Meg persze az élet nem állhat meg: a ház, a kert, a mindennapi rutin továbbra is legyőzni váró harci feladat. Hatalmas segítség (és tudom, hogy a mai világban luxus), hogy apa itthon van - és most látom csak, milyen sokat jelent egy aprócska ember életében az első néhány perc. Hogy rögtön a születése után a karjaiba vehette, hogy hosszan simogathatta és beszélhetett hozzá...olyan kötelék alakult  ki közöttük, amin csak ámulok....és milyen jó lett volna, ha Málnus is átélheti ezt anno.

No igen, Málnus. Már, amikor a szülőszobán hatalmas vigyorral magyarázta, mennyire tetszik neki a picibaba (és a csecsemős nővérrel is közölte, hogy koszos maradt a baba lába), egészen biztosra vettem, hogy innentől kezdve sínen vagyunk. Imádja, óvja, rengeteget segít körülötte. Hihetetlen, mennyire 'nagy lett'. Egyetlen szívfájdalma, hogy nem gondolta, hogy ilyen sokáig fog tartani, hogy a kicsi megnőjön...mert már úgy játszana vele...

Persze, Mannát nem lehet nem szeretni. Kiegyensúlyozott, boldog, mosolygós kislány. Azzal engedtek haza a kórházból, hogy, itthon, ha egyszer végre elalszik, fel ne ébresszük, mert akkor folyamatosan eszik: két hét alatt harmincegynéhány dekát szedett magára...

Persze itthon sem állt meg az élet, ó dehogyis. Igyekszem visszacsöppenni a kis szappanos világomba, a bolt hónapok óta zárva, a megrendelések sorakoznak (ennek pedig örülni kell). És még nem is meséltem, hogy időközben hat kismalacunk is született..áááá...ezt majd máskor....lesz még rá alkalom.